Hollai Krisztina 1987–1990 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem a vizuális kultúra-tanár szakán tanult. 

Hollai művészetét elemző írások kiemelik a rétegzettség és a szimbolikus képépítés jelentőségét, valamint a különböző műfaji határok közötti átjárást. Praxisában a vizuális gondolkodás és a történeti, mitologikus utalások rendszere, valamint visszatérő motívumok, például a sakktáblaszerű padlózat motívuma, kelyhek és más archetipikus szimbólumok komplex jelentéshálózatokba szerveződnek, amelyek a befogadót aktív értelmezésre ösztönzik. Művészetében hangsúlyos a nőábrázolás és a női szerepek vizsgálata, valamint a kortárs társadalmi reflexió kérdésköre. Ezek az alkotásai az identitás, a reprezentáció problémáit vizsgálják, érzékenyen közelítve a társadalmi egyenlőtlenségekhez és a kollektív tapasztalatokhoz.  

A Kapcsolatok és hálózatok témához a művésznek számos munkája illeszkedik. Az alkotó egy-egy munkájában nem egyetlen történetet rögzít, inkább különböző jelentésrétegeket kapcsol össze: archaikus és kortárs képi hagyományokat, mitológiai utalásokat, szimbólumokat, az identitás kérdését, valamint a technológiai zeitgeist-ot. A digitális rendszereknek a képein fontos szerep jut; azt jelzik, a kép története a jelenben játszódik. A művész nem a technológiáról szeretne l’artpour l’art beszélni, hanem azt keresi, hogy milyen többletjelentést tud hozzáadni az általa használt kulturális és szimbolikus rétegekhez. 

Kovács Gabriella festészetében a természeti táj és az emberi jelenlét közös ritmusa áll a középpontban. Műveinek visszatérő motívumai a tájban megjelenő, geometrikus vagy organikus formákba rendeződő miniatűr figurák. Az alakok mozgása párbeszédet teremt a domborzati formákkal, a vízfelszínekkel és a felhőkkel. A figuratív elemek és az absztrakt környezet határai így fokozatosan elmosódnak. 

A fürdőző figurákat ábrázoló sorozat 2021-ben indult. Kiindulópontja az emberi kapcsolatok, a közösségi lét és az emberi értékek vizsgálata, amelyet a művész játékos, könnyed jeleneteken keresztül közelít meg. A képeken különböző életkorú, testalkatú és bőrszínű figurák jelennek meg. Játszanak, úsznak, úszni tanulnak, labdáznak, táncolnak, szerelmesek, veszekednek, duzzognak, örülnek, menekülnek vagy éppen egyedül vannak. Gesztusaik és egymásra adott reakcióik az emberi viselkedés sokféleségét mutatják meg. 

A sorozat egyes darabjai akvarellel, akrillal és olajfestékkel készültek. A különböző technikák eltérő vizuális karaktert és hangulatot teremtenek. Az akvarellekben elsősorban a vízhez kötődő, önfeledt jelenlét és az emberi együttlét kerül előtérbe. A figurák egymás mellett és egymással kölcsönhatásban, különböző természeti közegekben jelennek meg. A háttér hol sivatagos, hol felhős vagy ködszerű, így a helyszín sok esetben nem egy konkrét tájként, hanem inkább egy belső vagy képzeletbeli térként értelmezhető. 

A kompozíciókban nincs hagyományos perspektíva. A tér meghatározatlansága megszünteti a konkrét helyhez kötöttséget, és egy nyitottabb, transzcendens értelmezési lehetőséget teremt. A figurák így nem egy meghatározható helyszín szereplői, hanem az emberi viselkedés és érzelmek különböző állapotait jelenítik meg. A sorozatban a természet nem pusztán háttérként van jelen. A táj és az emberi alakok egymásra hatása alakítja a művek jelentését, miközben teret hagy a néző saját értelmezésének és képzeletének. 

Munkái középpontjában a belső terek állnak, amelyek számára nem csupán épített környezetek, hanem a tudattalan archívumai. A gyakran ember nélküli enteriőröket mentális tájként értelmezi, ahol a tárgyak, elemek és kompozíciók emlékeket, vágyakat és félelmeket hordoznak. Festményeiben a Wunderkammer hagyományát idézi meg: a belső tér gyűjteményként működik, ahol a látható és láthatatlan, az ismerős és idegen találkozik. A benne rejlő tárgyak nem pusztán anyagi realitásukkal bírnak, hanem affektív és emlékezeti töltettel telítettek. Festőként tehát nem csupán a belső tereket ábrázolja, hanem ezen tudattalan szintjeinek „kurátora” is egyben. Az enkausztika technikáját használja, mert a viasz rétegződései a psziché összetettségét jelenítik meg – áttetsző és elrejtő minőségei a tudat és tudattalan egymásra épülő struktúráit idézik. A kép, mint ablak nem pusztán a látvány valósághű visszaadására törekszik, hanem lehetőséget ad arra is, hogy bepillantsunk egy másik tudatvilágba – a látványon túli jelentések és lelki folyamatok Világába.

A festmények az emberi kapcsolatok összetett viszonyrendszerét, valamint az ember és az általa belakott tér kölcsönös alakító hatását vizsgálja. A látszólag idilli, esztétikailag rendezett enteriőr olyan pszichológiai térként működik, amelyben a szereplők közötti láthatatlan kapcsolódások, távolságok és feszültségek egyaránt jelen vannak. A kompozíciókban a tárgyi környezet nem pusztán díszlet, hanem a kapcsolati háló aktív eleme, amely közvetíti az egyének közötti viszonyokat és azok rétegzettségét. A mű a tér, az emlékezet és az emberi jelenlét egymásra épülő rendszerén keresztül reflektál arra, hogy a kapcsolatok nem kizárólag személyek között, hanem az ember és környezete között is folyamatosan újratermelődnek.

Vizuális művészként szerezett diplomát a Budapesti Metropolitan Egyetem képi ábrázolás szakán, festőművész szakirányon. Szeret különböző textúrákkal és anyagokkal játszani, nem csak festékkel. Gimnázium után először textilművész szakra készült, azóta is szívesen dolgozik textilekkel, cérnával, fonallal. Matematika szakon is töltött pár félévet, ennek hatására gyakran rendszerekben, sorozatokban gondolkozik. Hiszi, hogy művészként nem kötelező egy stílushoz, megjelenítésmódhoz ragaszkodni; a művészi szabadság ebben a posztposztmodern korban megengedi azt az alkotónak, hogy folyamatosan kísérletezhessen, újabb és újabb módokon kifejezve önmagát és kapcsolatát az őt körülvevő világgal.   

A „Kapcsolatok” koncepciója különösen közel áll hozzá, mivel diplomasorozatában éppen ezzel a témával foglalkozott.  A művészet szubjektív mivolta tág teret kínál a kapcsolatok és hálózatok téma körbejárásának: a néző kapcsolódik valahogy a műhöz, a művész üzen a munkáival. Ha több embert ábrázolunk, azokat rögtön valamilyen viszonyban helyezzük a képre: pozícionálással, testtartással, arányokkal már meghatározzuk a köztük lévő kapcsolatokat.   

Műveiben több nézőpontból is megragadja a tematikát; emberi viszonyok, tulajdonságok, hétköznapi történések, megpróbáltatások, életutak. Hangsúlyt fektet a kapcsolatok árny oldalaira is; a közönyre, a bántalmazásra, az elnyomásra, a hatalom sötét természetére is. 

Az alkotó szerint az emberi alakot nem ábrázoló képalkotás során nagyobb a művészi szabadság a kapcsolatok ábrázolásához, ezáltal sokkal nagyobb hangot kapnak a színek, formák, távolságok, arányok és irányok, anyaghasználat és textúrák, a végső kompozíció. Ezen ábrázolásmódban lehetőség nyílik a kapcsolatok absztraktabb, elvontabb megjelenítésére, rendszerszintű vizsgálatára.